A kereszténységben semmi sem eredeti. A Krisztus előtti Mithras, akit Napistennek, vagy a Világ fényének neveztek, december 25-én született, meghalt, sziklasírba temették, majd három nap múlva feltámadt. Ozirisznek, Adonisznak és Dionüszosznak szintén december 25-én van a születésnapja… A mai templomjárók többsége is a vasárnapi misét látogatja, miközben fogalma sincs arról, hogy a pogány napisten heti ünnepét, a vasárnapot tiszteli meg, aminek angol vagy német elnevezése máig őrzi a Nap nevét.
A Bibliát nem a mennyországból kaptuk faxon... a Biblia emberi termék, nem istentől való... soha nem létezett egyetlen érvényes változata.
A boszorkányüldözések három évszázada alatt az egyház elképesztő számú - ötmillió! - nőt égetett meg máglyán.
Az őskeresztény egyház lényegében ellopta Jézust eredeti híveitől, eltérítette emberi üzenetét, ráborítva az istenség megközelíthetetlenné tévő palástját, és tette mindezt a saját hatalma kiterjesztéséért.
Jézus "istenfiúsága" a niceai zsinaton merült föl, és ott is fogadták el egy viszonylag szoros szavazás eredményeként.
A katolikus inkvizíció adta ki azt a könyvet, amely alighanem a legvérszomjasabb kiadvány az emberiség történetében. A Malleus Maleficarum - avagy a Boszorkányok pörölye - oltotta be a világot a "szabadgondolkodó nők veszélyeivel", és iránymutatással szolgált a klérusnak, hogyan azonosítsa, kínvallassa és pusztítsa el őket.
Jeremy Bentham:
Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.
Steve Alten:
Félelem és vallás. Vallás és félelem. A kettő történelmileg összefonódik, és az ember által elkövetett legtöbb rémtettnek ez a katalizátora. A gonosztól való félelem táplálja a vallást, a vallás táplálja a gyűlöletet, a gyűlölet táplálja a gonoszságot, és a gonosz táplálja a tömegek félelmét.
Richard Dawkins:
A vallás rágalmaz, korrumpál, félrevezet és akadályoz, gyakorlatilag mindenütt, ahol problémamegoldásra alkalmazzák.
A fundamentalista vallás... kifejezetten zülleszti a tudományos vállalkozást. Arra tanít, hogy ne gondolkodjunk.
Ismeretlen szerző:
Aki harmincévesen úgy gondolkodik Istenről, mint nyolcévesen, az nem következetes, hanem hülye.
Mark Twain:
Ha Krisztus isten volt, akkor a keresztre feszítésben nincs semmi magasztos, csak nevetséges.
Ha meg akarsz gazdagodni, alapíts egy vallást.
Az Egyház folyton azon mesterkedik, hogy megjavítson másokat; egyszer nem ártana már önmagán is javítania egy keveset, hogy jó példával járjon elöl.
Robert Merle:
Ha a zsidók nem feszítik meg Krisztust, ma már senki sem beszélne erről a szelíd holdkórosról.
Friedrich Nietzsche:
A kereszténységben vadászösztön él mindazok iránt, akiket bármivel kétségbe lehet ejteni - az emberiségnek csak egy része hajlamos erre. A kereszténység a nyomukban van, állandóan leselkedik rájuk.
Joanne Harris:
Úgy érzem, valami rettenetesen hibádzik egy olyan Teremtőben, aki szüntelenül, a pusztulásig próbára teszi a teremtményeit, a világot gyönyörűségekkel rakja meg, hogy aztán kijelentse, minden gyönyör bűn, és az emberiséget tökéletlennek teremti, majd elvárja tőle, hogy tökélyre törekedjék.
A Bibliában természetesen az a csodálatos, hogy mindennek az igazolására van idézet, még a bujálkodásra, a vérfertőzésre és a gyermekgyilkosságra is.
John Fitzgerald Kennedy:
„Olyan Amerikában hiszek, ahol az állam és az egyház elválasztása teljes, ahol a katolikus papok nem szabják meg az elnöknek, miként viselkedjen, és a protestáns lelkészek sem mondják meg híveiknek, kire szavazzanak; ahol semmilyen egyház vagy egyházi iskola sem kap támogatást közpénzből vagy politikai preferencia alapján. Olyan Amerikában hiszek, amely sem protestáns, sem katolikus, sem zsidó, ahol a köztisztviselők nem kérnek és fogadnak el politikai instrukciókat, jöjjenek azok a pápától vagy bármely más egyházi forrásból; ahol a vallási testületek nem kívánják közvetlenül vagy közvetetten érvényesíteni akaratukat a lakossággal szemben vagy tisztviselőik nyilvános szereplései révén.”
Ludassy Mária filozófus:
Az állam és az egyház összefonódásából származó mindennemű lelkiismereti kényszer képmutatásra neveli az embereket.
Richard Dawkins:
Aki a megkérdőjelezhetetlen hit erényére tanítja a gyerekeket - ha minden más összetevő is rendelkezésre áll, amit nem nehéz biztosítani -, a jövőbeli dzsihádok és keresztes háborúk potenciálisan halálos fegyvereivé képezi ki őket.
A vallás pártfogóinak kétségbeesett erőfeszítését, hogy igazán kiváló mai vallásos tudósokat tudjanak felmutatni, az a jellegzetes kongó hang kíséri, mint amikor az üres hordó belsejét kapirgáljuk.
Egyszer egy dublini előadás után, amikor a kérdésekre került sor, valaki megkérdezett, mit gondolok az írországi katolikus papok nagy nyilvánosságot kapott bántalmazási ügyeiről. Azt feleltem, akármilyen rettenetes dolog is a szexuális visszaélés, vélhetőleg kevesebb ártalmat jelent, mint az a hosszú távú lelki sérülés, amit a gyerek katolikus neveltetése eleve okozott.
Révész Béla:
A középkori keresztes hadjáratok, háborúk melyeknek nem titkolt célja a kereszténység erőszakos térnyerése és hitük kard által történő terjesztése lényegében a mai napig nem értek véget. Pusztán a módszerek finomodtak és a stratégia változott. Az eredeti cél megtartása mellett.
Friedrich Nietzshe:
A kereszténység mindent megtett a kör bezárása érdekében, és már a kételyt is bűnnek nyilvánította. Ész nélkül, mintegy a csoda erejével kell a hitbe vettetnünk és úgy úsznunk benne, mintha a legtisztább és legvilágosabb, legegyértelműbb elemben lubickolnánk: ha a szárazföldet kutatnánk tekintetünkkel, már a gondolat is, hogy esetleg nem csak úsznunk kellene, kétéltű természetünk legfinomabb jelentkezése - már önmagában is bűnnek számítana! Jegyezzük meg, hogy ekképp ki van zárva a hit megindoklása és az eredetén való minden gondolkodás, mert ez bűnös dolog. Vakságot akarnak, mámort és örök énekszót ama habok fölött, amelyekben az ész megfulladt!
Az ember elpuhulásában nagy szerepe volt a kereszténységnek, hiszen túlvilági ígéretekkel hitegetett, képmutatóvá vált, s az antik hagyományok paradox dogmatikai rendszerét alakította ki.
Friedrich Nietzsche: Az Antikrisztus, Ictus
Mi az, ami károsabb bármely bűnnél? - A tevőleges részvét olyanok iránt, akik félresikerültek és gyengék - s ez a kereszténység. A probléma, amit ily módon felvetek, nem az, hogy a fajok egymásra következésének folyamatában az emberiséget minek kell majd felváltania (- az ember vég-cél - ): hanem az, hogy mely embertípust kell tenyészteni, akarni, mint ami magasabb értékű, életrevalóbb s ígéretesebb jövőjű. E magasabb értékű típus már eddig is elég gyakran létezett: de csak úgy, mint szerencsés véletlen, mint kivétel, s sohasem úgy, mint akit akartak. Sőt épp ettől féltek a legjobban, mindeddig szinte ez testesítette meg a félelmetest; - s a félelemtől indíttatva e típus ellentétét akarták, ezt tenyésztették, ehhez jutottak el: a háziállatot, a csordaállatot, a beteg ember-állatot - a keresztényt... (...) A kereszténységet nem kell szépítgetni és felcicomázni: életre-halálra menő háborút indított e magasabbrendű típus ellen, e típus valamennyi alapösztönét egyházi átokkal sújtotta, ezekből az ösztönökből szűrte ki aztán a gonoszt, a gonoszt - az erős embert, mint a tipikusan megvetendőt, az "elvetemült embert". A kereszténység pártját fogta mindannak, ami gyenge, alantas és félresikerült, eszményt faragott az erős élet önfenntartó ösztöneivel szembeni ellentétből; még a legerősebb szelleműek eszét is tönkretette azáltal, hogy azt tanította: a szellemiség legfőbb értékeit bűnösnek, félrevezetőnek, kísértéseknek kell érezni. (...) De a "nagy többség" istene, a demokrata az istenek között ... nem lett büszke pogány istenné: zsidó maradt ő, a zugok istene, valamennyi sötét sarok és hely, az egész földkerekség összes egészségtelen hajlékának istene!... Világbirodalma - éppúgy, mint korábban - alvilág-birodalom, kórház, souterrain-birodalom, gettóbirodalom... S ő maga oly halovány, oly gyenge, oly décadent... (...) A keresztény istenfogalom - vagyis isten mint a betegek istene, isten mint pók, isten mint szellem - a legromlottabb istenfogalmak egyike, amihez a Földön valaha is eljutottak; az isten-típus leszálló ágú fejlődésében talán ő mutatja a mélypontot. Isten, aki az élet ellentétjévé korcsosult, ahelyett, hogy az élet felmagasztalása és örök Igen-je lenne! Isten mint az élettel, a természettel, az élet akarásával szembeni gyűlölség hírnöke! Isten - az "evilági" mindennemű megrágalmazásának, s a "túlvilági"-ról szóló mindennemű hazugságnak a képlete! Istenben a Semmit istenítik, s a Semmi akarását szentesítik!... (...) A kereszténységben az alávetettek és az elnyomottak ösztönei kerülnek előtérbe: a legalacsonyabb rétegek keresik benne üdvösségüket. Időtöltésként, az unalom elleni eszközeként gyakorolják a bűn kazuisztikáját, az önkritikát és a lelkiismereti inkvizíciót; a kereszténységben (az ima révén) állandóan fenntartanak valamely érzést egy olyan hatalmassággal szemben, kinek neve "isten"; ebben elérhetetlennek, ajándéknak, "kegyelemnek" számít az, ami a legmagasabbrendű. Itt még a nyilvánosság is hiányzik; a búvóhely, a sötét tér: keresztény dolog. Megvetik a testet, s a higiénét mint érzékiséget utasítják el; az egyház még a tisztaság ellen is védekezik (- a mórok kiűzése utáni első keresztény rendelet a nyilvános fürdők bezárására vonatkozott, ezekből egyedül Córdobában 270 volt). Keresztényi továbbá bizonyos fajta kegyetlenség-érzés önmagunk és mások iránt; a gyűlölet a másként gondolkodókkal szemben; az üldözésre irányuló akarat. Az előtérben komor és izgató elképzelések állnak; a leginkább kívánt és a legmagasabbrendű nevekkel jellemzett állapotok pedig - az epilepszoid állapotok; a diétát úgy engedélyezik, hogy az kedvezzen morbid jelenségek kialakulásának, s az idegeket túlságosan felizgassa. Keresztényi a Föld uraival, a "nemesekkel" szembeni halálos gyűlölség - ami egyszersmind egy rejtett, titkos versengés (-átengedjük nekik a "testet", mi csak a "lelket" akarjuk...) Keresztényi a szellemmel, a büszkeséggel, bátorsággal, szabadsággal, a szellem libertinage-ával szembeni gyűlölet; keresztényi az érzékekkel, az érzéki örömökkel s egyáltalán az örömmel mint olyannal szembeni gyűlölet... Midőn e kereszténység elhagyta szülőföldjét, a legalantasabb rétegeket, az antik világ alvilágát, s a hatalom keresése során a barbár népek közé ment, itt már nem megfáradt, hanem bensőleg elvadult és meghasonlott emberekkel került szembe - erős, ám félresikerült emberekkel. (...) A zsidóság a világtörténelem legkülönösebb népe, mivel - szembesülve a lét és nemlét kérdésével - a legfélelmetesebb tudatossággal a mindenáron való létet helyezték előtérbe: ennek ára pedig mindennemű természet, minden természetesség, minden realitás, az egész belső - valamint külső - világ gyökeres meghamisítása volt. Mindama feltétel ellenében határozták meg magukat, melyek között egy nép mindaddig élhetett s szabad volt élnie; magukból kiindulva egy olyan fogalmat alkottak meg, amely a természetes feltételekkel éles ellentétben áll, - a vallást, a kultuszt, a morált, a történelmet, a pszichológiát - egyiket a másik után s jóvátehetetlen módon - átfordították azok természetes értékeinek ellentétébe. Ugyanezzel a jelenséggel még egyszer találkozunk; kimondhatatlanul felnagyatott arányokban ugyan, de mégis csak mint másolattal: - a keresztény egyházból, "a szent néphez" hasonlóan, hiányzik az eredetiség igénye. Ám a zsidóság, épp ezáltal lett a világtörténelem legvégzetesebb népe: a későbbi korokra gyakorolt hatásuk oly mértékben meghamisította az emberiséget, hogy manapság zsidóellenes módon érezhet még a keresztény is, anélkül, hogy belátná: önmaga a legvégső zsidó fejlemény. (...) Ha pszichológiai szempontból nézzük, a zsidó nép a legszívósabb életerő népe, amely, lehetetlen feltételek közé kerülve, saját elhatározásából, az önfenntartás követelte legmélyebb fondorlattal fogja pártját valamennyi décadence-ösztönnek, - de nem azért, mintha ezen ösztönök uralma alá került volna, hanem azért, mert bennük olyan hatalomra tett szert, mellyel érvényesülni képes "a világgal" szemben. A zsidók valamennyi décadent ellentettjei: egészen a szemfényvesztésig menően annak kellett mutatkozniuk, tudniuk kellett, hogy a színészies zsenialitás non plus ultra-jával hogyan állítsák magukat mindennemű décadence-mozgalom élére (-Pál kereszténységeként-), hogy olyasvalamit alkossanak meg magukból, ami az élet bármilyen igent-mondó pártjánál erősebb. A zsidóságban és a kereszténységben hatalomra vágyó emberfajta, a papi fajta számára a décadence eszköz cspán: ennek az emberfajtának életfontosságú érdeke, hogy az emberiséget beteggé tegye, s hogy a "jó" és "rossz", az "igaz" és "hamis" fogalmát egy életveszélyes és a világot rágalmazó értelembe fordítsa át. (...) Meghamisított istenfogalom; meghamisított morálfogalom; - a zsidó papság nem áll meg ezen a ponton. Ha Izrael egész történelmét nem lehetett használni: ki vele! Ezek a papok hozták létre a hamisítás ama csodaművét, melynek dokumentuma - a Biblia jó része: párját ritkító gúnnyal vallási nyelvezetbe fordították át saját népük múltját, minden hagyománynak s minden történeti realitásnak fittyet hányva, azaz amit létrehoztak belőle, az egy Jahvéval szemben elkövetett bűn - és büntetés -, illetve a Jahve iránti jámborság - és az ezért járó jutalom - ostoba üdvmechanizmusa. (...) - A felfogásmód arisztokratizmusát a legalvilágibb módon a lélek egyenlőségéről való hazugság ásta alá; s ha "a többség előjogába" vetett hit forradalmakat okoz, és fog okozni, akkor ne legyen kétségünk afelől, hogy a kereszténység, a keresztényi értékítéletek azok, melyek minden forradalmat merő vérontásba és bűnözésbe fordítanak át! A kereszténység nem más, mint az összes földöncsúszó felkelése az ellen, ami fenséges: az "alantasak" Evangéliuma alantassá tesz... (...) A kereszténységben, a szent hazudozás művészetében az egész zsidóság - vagyis egy több évszázadon át tartó s igen komolyan vett zsidó előgyakorlat és technika - jut végső tökélyre. A keresztény, a hazugság ezen ultima ratio-ja újfent: zsidó - sőt, több mint háromszorosan az... (...) Ez volt az a legvégzetesebb fajta megalománia, ami a Földön mindezideig létezett: álszentek és hazudozók apró torzszüleményei kezdték maguknak követelni az "isten", "igazság", "fény", "szellem", "szeretet", "bölcsesség" s az "élet" fogalmát, egyúttal mint önmagukról való szinonimákat, hogy ezzel határolódjanak el a "világ"-tól; aprócska szuperlatív zsidók, akik megértek mindennemű bolondokházára, az egyáltalában vett értékeket megfordították a maguk szája íze szerint, mintha csak értelme, sója, mértéke - s végső ítélete is - minden egyébnek a keresztény lenne... Az egész sorscsapás csakis azáltal vált lehetségessé, hogy a világban már létezett a megalomániának egy ezzel rokon, fajilag rokon fajtája, a zsidóké: s mihelyt feltárult a szakadék zsidók és zsidó-keresztények között, az utóbbiaknak nem maradt más választásuk, minthogy az önfenntartásnak ugyanazon eljárásait, melyet a zsidó ösztön tanácsolt, maguk a zsidók ellen alkalmazzák, holott a zsidók eddigelé csakis olyan ellen használták föl azokat, ami nem-zsidó. A keresztény egy "szabadabb" felekezetű zsidó csupán. - (...) ... jól tesszük, ha kesztyűt húzunk, amikor az Újtestamentumot olvassuk. Ennyi tisztátalanság közelsége csaknem kényszerít is rá. Társaságként éppoly kevéssé választanánk magunkat "első keresztényeket", mint lengyel zsidókat: nem mintha velük szemben akár csak egyetlen kifogásra is szükség lenne... Jó szaga egyiknek sincs. (...) Az az "isten", akit Pál talált ki magának, egy olyan isten, aki "lerombolja az evilági bölcsességet" (a szó szűkebb értelmében véve mindennemű babona két nagy ellenfelét, a filológiát és az orvostudományt), ő igazság szerint nem más, mint magának Pálnak ama szilárd elhatározása, hogy saját akaratát "istennek" nevezze; thora - ez minden ízében zsidó. Pál le akarja rombolni "az evilági bölcsességet": ellenségei az alexandriai iskolázottság jó filológusai és orvosai - őellenük indít háborút. Valójában az ember nem lehet filológus és orvos anélkül, hogy ne lenne keresztény-ellenes. Az ember ugyanis filológusként a "szent könyvek" mögé tekint, orvosként pedig a tipikus keresztény fiziológiai romlottsága mögé. Az orvos azt mondja: "gyógyíthatatlan", a filológus pedig azt, hogy "szélhámosság"... (...) Újfent emlékeztetek Pál örökbecsű szavaira: "A világ erőtleneit, a világ bolondjait s a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az isten: ez volt a formula, a décadence in hoc signo győzedelmeskedett. - Isten a kereszten - még mindig nem értik e szimbólum félelmetes mögöttes gondolatiságát? - Mindaz, ami szenved, mindaz, ami a kereszten függ, isteni... Mi valamennyien a kereszten függünk, következésképpen mi isteniek vagyunk... Egyedül mi vagyunk isteniek... A kereszténység győzelem volt, egy nemesebb érzület ment tönkre általa - eddigelé a kereszténység volt az emberiség legnagyobb balszerencséje. -- (...) valójában nem mindegy, hogy mi célból hazudunk: hogy megőrzünk, vagy elpusztítunk-e vele valamit. A keresztény és az anarchista között tökéletes az azonosság: céljuk, ösztönük csakis a pusztításra irányul. E tétel bizonyítékát csak ki kell olvasnunk a történelemből: hátborzongató egyértelműséggel tartalmazza azt. (...) Az, ami aere perennius-ként állt fenn, vagyis az imperium Romanum, az organizáció legnagyszerűbb formája volt, amit nehéz feltételek közepette valaha is létrehoztak, s mellyel összehasonlítva minden korábbi és későbbi alkotás férc- és kontármunka csupán s merő dilettantizmus -, nos ama szent anarchisták "irgalmasságnak" hirdették ama ténykedésüket, hogy "a világot", vagyis az imperium Romanumot elpusztítják, egészen addig, amíg abból kő-kövön nem marad -, s míg maguk a germánok és más senkiházik úgyszintén képessé nem váltak annak meghódítására... A keresztény és az anarchista: mindkettő décadent, mindkettő képtelen arra, hogy más módon is hasson, mint a bomlasztás, a métely, az elkorcsosítás és a vérszívás módján, mindkettőben a halálos gyűlölet ösztöne munkál mindazzal szemben, ami áll, ami a maga nagyságában áll fenn, ami tartós s az életnek jövőt ígér... A kereszténység az imperium Romanum vámpírja volt - a rómaiak roppant tettét, vagyis a talaj előkészítését egy nagy kultúra számára, amelynek van ideje, egyetlen éjszaka leforgása alatt megsemmisítették. (...) Ez az organizáció elég szilárd volt ahhoz, hogy kibírja a rossz császárokat: a személyek véletlenszerűségének semmi köze sincs ilyen dolgokhoz - ez a legelső alapelve minden nagy építészetnek. Viszont a romlottság legromlottabb válfajával, a kereszténnyel szemben nem volt elég szilárd... E titkos féreg, amely az éj leple alatt, a ködben és a kétértelműségben kúszott oda minden egyes egyénhez, s kiszívta mindegyikükből az igaz dolgok iránti komolyságot, s egyáltalán, a realitások iránti ösztönt, e gyáva, feminin és édeskés banda e roppant építménytől lépésről-lépésre elidegenítette a "lelkeket" - ama teljesértékű, férfias-nemes lényeket, akik érezték, hogy Rómának az ügye az ő saját ügyük, saját komolyságuk és saját büszkeségük. Az álszent csúszás-mászás, a titkos konventikulumok, olyan sötét fogalmak, mint a pokol, az ártatlan feláldozása, az unio mystica a vérivásban s mindenekelőtt a bosszú, a csandála-bosszú fokozatosan felszított tüze - ez hajtotta uralma alá Rómát; ugyanabból a fajtából való ez a vallás, amely egy korábbi formájának már Epikurosz hadat üzent. (...) S Epikurosz győzött volna, hisz a Római Birodalomban az összes tiszteletreméltó szellem epikureus volt: s ekkor jelent meg a színen Pál... Pál, kiben testté és zsenivé vált a Róma s a "világ" elleni csandála-gyűlölet, ő a zsidó, a par excellence örök zsidó... Amit ő kieszelt, az az volt, hogy egy kicsiny, a judaizmustól elkülönülő, szektárius keresztény-mozgalom segítségével hogyan lehet "lángba borítani a világot", s az "isten a kereszen" szimbólumával miképpen lehet a birodalom valamennyi alant-lévőjét, valamennyi titkos lázadóját, az anarchisztikus bujtogatás örökségének egészét egy roppant hatalommá egybefogni. "Az idvesség a zsidók közül támadt." (...) Ez volt az ő látomása a damaszkuszi úton: felfogta, hogy "a világ" elértéktelenítéséhez szüksége van a halhatatlanságba vetett hitre; felfogta, hogy a "pokol" fogalma még Róma fölött is úrrá lesz -, hogy a "túlnani"-val az ember megöli az életet... Nihilista és keresztény: rímelnek - s nem is csak rímelnek - egymásra.
ford.: Csejtei Dezső
ADOLF HITLER: „Az antik világ szépsége, derűje és könnyedsége azzal magyarázható, hogy megkímélte két ragály: a szifilisz és a kereszténység! 1941. október 19., Főhadiszállás (A. B. 90. p.)
Charles Baudelaire
--A sátán litániája--
Óh, Te legdélcegebb angyal és legtudósabb! Megcsalt isten kinek himnusszal nem adóznak! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Száműzés hercege , Te bántott büszke úr! Kinek levert erőd mind egyre megújul! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Titkok királya Te és mindenek tudója! Te földi bánatok bizalmas gyógyítója! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Te ki a páriát s a poklos bús rabot A kéjben édenek ízére oktatod! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Te ki a vén halált ölelve durva dámád Nemzetted a remény bájos és balga lányát! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Kitől a lázadók szemének lángja kél Mely egy vérpad közül egy népet elítél! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Te ki tudod a féltékeny úr a drágakövet Hol dugta el az éjszakába. Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Te ki az arzenált látod a föld alatt Hol az ércek nehéz népei nyugszanak! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Kinek széles keze a háztetőkön alva járó előtt a mélységet eltakarja! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Ki késett borivók vén csontját mely fölött vad ló tipor át , puhává bűvölöd! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Te ki, hogy elcsitítsd a bénát és unottat Ként és salétromot keverni tanítottad! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Ki titkos ujjal érsz szívéhez és eszéhez A lánynak, míg csupán sebre és rongyra éhez! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Űzöttek botja vágy lámpása lobogó Sötét tervekben bitónál gyóntató! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján! Jó nevelő nekünk kiket a földi éden Kertjéből az atya kiűzött vad dühében! Óh Sátán,könyörülj ínségem hosszú kínján!
Részletek J.K. Huysmans La Bas című regényéből
„Durtal az író barátnőjével együtt keresi fel konflison a rosszul kövezett Rue Vauirard-ban lévő titkos kápolnát. Az asszony Hyacynte, keze jéghideg, mint a mámor perceiben szokott lenni. Vámpírnak hiszi magát és magában Durtalban is felmerült a gyanú, amikor hideg testéhez ért szerelmes éjszakáikon és megdöbbenve látta, hogyan változik át a hűvös, udvarias, társasági hölgy, vad, szemérmetlen kéjnővé. Most is ő vezeti Durtalt. Egy kis kapu, zajtalanul magától kinyílik. Sötét ösvényeken keresztül követi a férfi az asszonyt. Öreg ház elé érnek. A csöngetésre kis éneklő hangú emberke tűnik elő. Szeme vizenyős, arca és a szája ki van festve. Durtal penészszagot és égetett fűszagot érez. Kápolnában vannak de díványokat lát s a díványokon szomorú arcú nők és férfiak ülnek. Egy kis vörös ruhás kórista sorban meggyújtja a gyertyákat. Előtűnik az oltár. Semmiben sem különbözik más templom oltárától. Szentségház áll rajta és felette megpillantja a feszületet. De micsoda borzalmas, istentelen, ocsmány torzkép ez! Hosszúra nyúlt nyakán vigyorra torzult fejet látni. Az arcára rajzolt ráncok ferdítették el szenvedő arcát. Nem fedi szemérmét semmi sem, sőt erekcióban lévő hímvessző mered elő a szőrcsomóból. A piros ruhás kórista kéjes, kígyózó mozdulatokkal, lábujjhegyen táncol a fekete gyertya felé. Ő a kis jézus a gyermek jézus torzképe, romlottsága a kisded mennyei ártatlanságának pokoli tükörképe. Durtal megtudja e közben Hyacintétől, hogy az egyik jelenlevő hölgy apáca volt s most Docre kanonok szeretője. Az egyik díványon az orosz tudományi kar egyik professzorát látja. Egyszerre csak megjelenik a pap, Docre kardinális, két kórista mögött. Meghajlik az oltár előtt, felmegy a lépcsőn és elkezdi a misét. Durtal csak most veszi észre, hogy a kanonok köntöse alatt teljesen meztelen. Misemondó ruhája egyébként teljesen szabványos volt de vérvörös és a közepén háromszögben fekete bak rajza tűnt elő. Imádkozik és a kórus éles, csengő hangon felel. Később füstölőket és tömjénezőket osztanak szét a jelenlevők közt. Az asszonyok füstfelhőbe burkolóznak. Egyesek fejüket a tömjénezőhöz szorítják és mélyen beszívják az illatot. Majd rekedt kiáltások, nyögések közepette vadul kigombolják és szétkapcsolják ruhájukat. A pap hátrafelé leszáll a lépcsőről, letérdel az utolsó fokra és éles hangon Sátánhoz kiált, a fenséges Úrhoz, „aki megmenti az önfeledt pillanatban fogant magzat abortálásával a családok becsületét”. Utána jézushoz fordul és papi erejével kényszeríti, hogy megtestesüljön és az ostyába szálljon. Majd vad gyalázkodó imában káromolja a megváltót. Szemére hányja, hogy becsapta, félrevezette az emberiséget, hogy megváltás helyett nyomorúságot, szenvedést és betegségeket valamint vérontást hozott. Ámen! – kiáltják csengő kristálytiszta hangon a kóristák. Az asszonyok most már nem tudják visszafojtani izgalmukat. Részeg sikolyban tör ki belőlük a kéjes rettegés és a bűnös öröm. (Tudnunk kell, hogy a misén csak hívő keresztény vehetett részt, mert csak ez érezhette a szentségtörés, az istenkáromlás hátborzongató kéjét.) A pap feléjük fordul és bal kézzel, széles mozdulatokkal megáldja őket. A kóristák hirtelen csengettyűzni kezdenek s ez mintha jel lett volna. A nők földre vetik magukat, hisztérikus görcsben fetrengenek, körmükkel tépik mellüket és kinyíló ajkaik, kitágult szemük megmered a szerelmi mámorban. A pap a feszület elé lép és kocsis nyelven káromolja, gyalázza jézust. A kóristák támogatják két oldalról, mert bizonytalanul, támolyogva jár már. Háttal áll az oltárnak, szembe fordul a szőnyegeken hempergő asszonyokkal. A hangja el-el csuklik- Hoc est enim, Corpum meum- énekli. Testéről csurog a veríték. A meggyalázott, saját magjával nedvesített ostyát a nők közé veti. Azok pedig részegen kapnak utána, ráhemperednek, szájukba veszik a szennyes alvilági szentséget. Egy öregasszony felugrik a haját tépi, meginog és egy szőke fiatal lány mellé esik. Miközben a kóristák a férfiakhoz csatlakoznak az egyik nő felhúzott szoknyával az oltárra mászik, átöleli krisztust meztelen combjaival szorosan magához szorítja és kéjesen sikongat, mint egy nősténykutya. Ezzel kezdetét veszi a heteroszexuális orgia…”
A La Bas ezen folytatása is ismeretes lehet azoknak, akik különböző okkult irodalmakat forgatnak. Nem véletlenül ezt a kiragadott részletet írjuk le. Több könyvben is szerepel és arra ösztönzi az olvasót, hogy (remélhetőleg) további lépéseket tegyen meg a könyv és a sátánizmus megismerése irányába.
"Durtal hőst egy mocskos kápolnába viszik egy magánházba. Ezt lámpák világítják meg, amelyek bronz csillárokon, rózsaszínű tartókon függenek. Az oltár fölött egy becstelen, gúnyos krisztus képe látható, akinek állati arca, közönséges mosolyaba torzul. Az oltáron fekete gyertyák állnak. A szentelt füst kerti rutából, mirtuszból, szárított csucsorból, beléndekből és erősen narkotikus hatású maszlagból áll. A vörös köntösbe öltözött ministránsok és kóristák homoszexuálisok. A misét egy idős, aljas pap, Docre kanonok celebrálta, aki meztelen testén egy sötétvörös kóristaszoknyát viselt és egy skarlátszínű sapkát két szarvval, vörös anyagból a fején. Az ördögpap elkezdi a misét, mialatt a kóristák énekelve felelnek és a közösség veszi a füstös hordókat és belélegzi mélyen a kábító füstöt. Az oltár előtt térdelve Docre a Sátánt, mint értelmes és igaz istent dícséri, mint a rágalom urát, a bűn gyümölcseinek adóját, a magával ragadó bűnök és a nagy gonosztettek irányítóját, a legyőzöttek megvigasztalóját, a bosszúság főurát, a megaláztatás könyvelőjét, a régi gyűlölet kincstárnokát, a férfi potencia reménységét, az örökségüktől megfosztottak királyát, és a fiút akinek meg kell buktatnia közömbös apját. Szólítja az ördögöt, hogy követőinek biztosítson dicsőséget, gazdagságot és hatalmat. Aztán megátkozza az undorító jézust, a gazfickót és hitszegőt, aki meg akarta váltani az emberiséget és azt nem tette meg, aki csodálattal akart visszatérni és nem tért vissza, akinek az atyát az emberekért meg kellett volna kérnie és nem kérte meg. Papként kinyilvánítja, hogy arra akarja kényszeríteni ezt a méltatlan királyt és gyáva istent, hogy szálljon le az ostyába, hogy ott testének megsebzésével büntessék."
Madách Imre: Az ember tragédiája /részlet/
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni."
"A szent tanok. Ah, ép a szent tan mindig átkotok, Ha véletlen reá bukkantatok: Mert addig csűritek, hegyezitek, Hasogatjátok, élesítitek, Míg őrültség vagy békó lesz belőle. Egzakt fogalmat nem bírván az elme, Ti mégis mindig ezt keresitek Önátkotokra, büszke emberek. "
"Erényök a sanyargás, a lemondás, Mit mestered kezdett meg a kereszten."
Charles Baudelaire: Szent Péter nemet mond /Szabó Lőrinc fordítása/
Hogy veszi Isten a sok átkot és keservet, mely szeráfjaihoz napra-nap felüvölt? Mint tirannus, akit bor s hús habarcsa tölt, csak alszik átkaink szelíd zenéje mellett.
Kínkamrák s vérpadok hörgő és rémteli orkánja kellemes karének bizonyára, hiszen mindaz a vér, mely gyönyörének ára, máig se tudta az ég szomját oltani!
-Ne felejtsd, Jézus, a Getsemánét: nagy emlék! Térden és együgyűn könyörögtél Ahhoz, aki csak nevetett, mikor gyalázatos bakóid eleven húsodat átszögezték.
Mikor láttad, hogy ős istenségedre köp a konyhacsőcselék, az őrök és a gárda, s érezted, hogy tövis hatol koponyádba, melyben az óriás Emberiség nyögött;
mikor megtöretett tested súlya alatt vad kínban nyúlt és feszült a karod, s vérpatak s izzadság födte már sápadt homlokodat, mikor céltáblaként a nép elé kiraktak:
láttad-e újra a tündöklő napokat, mikor jöttél, a nagy ígéretet betöltve, jöttél, szelíd szamárkancádon, és elődbe, utadra pálma- és virágeső szakadt,
s a napot, amelyen, hősi jövőt remélve, a sok hitvány kufárt korbácsolta karod, s úr lett végül? A megbánás nem csapott szívedbe hamarabb, mint a dárda vad érce?
-Én, óh én szívesen távoznám e bomolt Földről, hol nem lehet testvér a tett s az álom. Bár lelném, kard ki kard, csatában a halálom! Péter megtagadta Jézust... igaza volt!
Petőfi Sándor: Az apostol /részlet/
„Átok reátok és királyotokra,
Kinek nevében az erényt
A mészárszékre viszitek!
Átok reád, bitang, lator király,
Ki istennek tartod magad,
S ördög vagy, a hazugság ördöge!...
Ki bízta rád a milliókat?
Farkasra a nyájat ki bízta?
Kezed vörös, mint bíborod,
Arcod sápadt, mint koronád,
Szíved fekete, mint a gyász,
Mely műveid után húzódik,
Miként az esti hosszú árnyék. (...)"
"Milyen kegyetlen ez az isten! S a balga ember térdet hajt előtte. Atyjának hívja és imádja őt... Zsarnok vagy isten és én átkozlak téged! Ott ülsz az égi trónuson hideg méltóságodban érzéketlenül csak úgy mint a földi zsarnokok s uralkodol kevélyen és naponként hajnalsugárral s megrepedt szíveknek vérével újra és újra fested királyi széked bíborát! Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb amint te megtagadtál engem, úgy tagadlak meg téged."
Charles Baudelaire: Ábel és Káin /részlet/
Ah! Ábel faja, a te hullád trágyázza még ezt a talajt!
Kain faja, nehéz a munkád, még küzd, de célját éri majd;
Ábel faja, nézd, nézd remegve: nyárs veri le kardod vasát!
Kain faja, törj az egekbe és dönts le Isten trónusát!
Deicide: Kill the christians /részlet/
Sötét seregek egyesüljetek Tűz által pusztítsátok a templomokat, egyházakat Öld meg a keresztényeket, öld meg a keresztényeket! Öld meg a keresztényeket, öld meg a keresztényeket!
Karinthy Frigyes - Fekete mise
Nem...nem...rettenetes...elég volt... A fiatalabbak nem bírták tovább. Meztelen testükről vér és veríték gyöngyözött:egyikük zokogva fetrengett az oltár lépcsője előtt, csigás, szőke hajából ziláltan hullott szirmokra szét a rózsakoszorú. De nem volt menekvés: még távol a hajnal, s mögötte a templom hajója egyetlen gomolyba olvadt immár-egymást tépő és harapó és marcangoló, vonagló, meztelen testek gomolyába, s e pokoli kavarodást valami részeg ködbe olvasztotta szét a hajó közepéről kígyózó tömjénfüstoszlop. A kiloccsant nehéz borok párája összefolyt az ámbra és rózsaolaj s a hetérák ölének fanyar illatával-fuldokló ajkuk kicsordult, mézes és mákonyos nyála sziszegett-, s a ködön keresztül a gótikus boltívekben színt váltottak a szentképek: könnyű kék leplök átizzott a vérnek és tűznek parazsában, s aki közülök mámorának sűrű olajából pillanatra kiemelte fejét, hogy segítségért kiáltson hozzájuk, rémülten látta kegyes ábrák helyén a Vénusz-kert titkos barlangjaiba illő vad pásztorjelenetek képmását, ördögök és állatok és emberek röhögő pározását, amiket rabszolgák festenek, s árulnak titokban a kert előtt, felgyújtani és elbódítani ártatlan ifjak s gyönge szüzek vérét, ha arra vetődnek,hogy aztán eladják őket az emberkereskedőknek. Nem, nem lehetett bírni tovább. Néhányan a tölgyfa ajtók tábláit döngették már, hogy engedjék ki őket ebből a pokolból. S az ifjú, ki az oltár lépcsőjén fetrengett, úgy érezte, mintha testének minden porcikája szétmállana, s riadt lelke, mely e szörnyű éjszakán ismerte meg először ezt a testet, most menekülni akarna belőle - menekülni, de merre? Tegnap még tiszta szemein át nem lehetett - ezek a szemek véresek és ködösek voltak, és égtek, mint a zsarátnok -, szájában rekedt röhögés állta el ezt az utat, fülében trágár szavak, orrában bódító szagok - lefelé igyekezett a lélek, görcsbe torzuló lágyéka felé, aminek mélyébe pióca tapadt, s szítta ki belőle az életet, oda se mert nézni, szembogara kifordult, s könyörgő tekintetét az oltár felé vetette...nem...nem...rettenetes...elég volt... Pedig csak most kezdődik, úgy látszott! Fent a toronyban a harang tizenkettőt ütött - sivítás zengett fel utána, s Bonifácius, a kiátkozott pap, meztelen, gonosz testén bíborpalásttal, fején drágaköves süveggel lassan megindult a lépcsőn, az oltár felé. Kitárt karjai végén, meggörbült ujjai hegyén mintha zöld láng libegne - arcát vörösre festi a szentélyből lecsüngő ámpolna bíborkristálya. Lent a hajóban egy pillanatra csönd lett - őrjöngő apácák félrelökték a homlokukba csapó csigás hajzuhatagot, hogy lássák: Bonifácius misét celebrál nekik! Csönd lett - mindenki megdermedt abban a mozdulatban, ahogy a harang ütése találta: férfikarok izma lágy női derekak körül, elkeveredő tagok kígyóvonalában - csak az ajkak váltak szét, bámészan, a várakozás rettenetében. Bonifácius hajlong, összecsapja, megint széttárja karját - letérdel, feláll -, borzongó nevetés szakad fel mögötte, csiklandozva fut végig a hátgerinceken. Aztán megint csönd - Bonifácius felemeli szavát! És szól.
-Idézlek!
Aztán megint csönd: Bonifácius vár. Néhányan nevetni akarnak megint, jelezni, hogy értik az ördögi tréfát - szent szertartás lárvája alatt káromlás és szitok, lóláb a reverenda mögött, sátán a püspöksüvegben. De a nevetés torkukba reked, Bonifácius újból szót emel.
És megint vár. És most már nem mer nevetni senki. És újból felemeli szavát, hangosan, rikácsolva:
- Idézlek, rettenetesnek mondott, kiátkozott fejedelme a pokol gyalázatának! Idézlek, Sötétség Értelme, Mélység Királya, kit keresztet vetve, eltakart arccal kerget magától a Vérnek Temploma - idézlek, kísértő! Idézlek, kísértés - idézlek, kísértet, akit így neveznek, odaát, Sátán - idézlek, Sátán!...
Néhányan halkan felsikoltanak, eltakarják az arcuk. Az oltár közepéből vöröses pára kezd felszállani, lassan - Bonifácius újból szót emel: most tiszta és érthető és gúnyos a hangja.
- Mert minket a Te szolgáidnak bélyegeztek - mert minket a Te követőidnek neveztek -, mert minket a pokol kénköves fertőjével fenyegettek a Szentlélek hirdetői - mert előlünk rejti gyermekét az anya, mert miránk mutogat ujjal a reszkető jóság, mert bennünket sóvárog, aki földi mámorával akarja becserélni az égi boldogságot - mert mi elkárhozottak vagyunk amúgy is és nincs kegyelem számunkra -, idézünk hát, kárhozat és bűn gyermekei, idézünk Téged, hogy lássuk szemtől szembe azt, aki megvette lelkünk, akinek rabszolgái lettünk, idézünk, Paráznaság Ördöge, Miatyánk! Idézlek téged, kígyózó lábak és karok kapkodásának és vonaglásának Végső Célja - idézlek, te Szörnyű, Ismeretlen, titokzatos hatalma a pokol fortyogó mélységének, akihez imádkozik, akit idéz minden elkárhozott, bűn gyalázatába esett lélek, mikor parázna csókot vált a test - idézlek, Bűn Célja és Értelme, Ördögnek nevezett iszonyú, cifra nők, vészes szemű démonok barátja, drága borok, suttogva emlegetett orgiák lihegő, izzó poklának fűtőmestere - Kísértő, idézlek!
Az utolsó szavak bugyborékoló hahotába fúltak: Bonifácius tágan, boldogan felkacagott - utána fél pillanatnyi szünet volt, majd rettenetes dördülés - az oltárból lángoszlop szökött fel. Sikoltva borultak a földre az összefonódó párok, eltakarva szemük, hogy ne lássanak.
A lépcsőn heverő ifjú most mert fölnézni először. Nézett, hunyorgott, káprázó szemét próbálgatta, aztán csodálkozva és tisztán, boldogan felnevetett ő is, mint aki rossz álomból ébred reggel, a frissen vetett ágyban. A lángoszlop már eltűnt, helyén, az oltár közepén, pici rózsabokor állt. S a rózsabokorból, apró kezével szétnyitva az ágakat, mosolygó csecsemő dugta ki fejét, hunyorgó szemekkel, száját csücsörítve.
Lassan felemelkedik az ifjú - a lépcsőn, néhány tántorgó lépéssel, közeledik -, kitárja karját, gügyög... S mikor megfordul, hogy örömét megmutassa, mögötte tolonganak már a templom hetérái, tisztán és fehéren, meztelenül, sikoltozva elragadtatásukban, két kezükbe omló, buggyanó emlőiket nyújtogatva az Újszülött felé.